Az világon semmit nem köszönhetek magamnak. Az életem során egyetlen pillanatig sem volt semmiféle lehetőségem, ami a hosszútávú talpraállásom valódi és reális esélyét nyújtotta volna, és amit én így képes lehettem elpuskázni, vagy kihagyni. Az igazság ezzel szemben az, hogy tanácstalanságomban csak sodródtam az árral, ami alatt azt értem, hogy jobb ötletem nem lévén igyekeztem szüleim kedvére tenni azzal, hogy tanulni, és később gyakorolni próbáltam azt a műszaki szakmát, aki felé minden erejüket megfeszítve nyomtak, miközben hiába volt a napnál is világosabb a humán tudományokhoz sokkal inkább illeszkedő beállítódottságom, életem során soha egy pillanatig nem kaptam meg esélyt arra, hogy valami ahhoz igazodó területen szerezhessek a megélhetésre esélyt teremtő szakmai képesítést, vagy gyakorlatot. Ez egyszerűen egy élettragédia, hogy - miután soha semmi mást nem tanultam vagy csináltam - műszaki területen vagyok kénytelen megpróbálni a felszínen maradni, miközben egyéb irányok megfinanszírozására egyéb módon esélyem sincs, miután az iskolaorvosi ellátórendszer hanyag mivolta miatt 16 éves koromról 17 éves koromra a mostani, engem bármiféle fizikai munkára alkalmatlanná tevő állapotom alakult ki. (Az, hogy 16 éves koromig semmi gondot nem vettek észre, majd 17 éves koromban az azóta stagnáló állapotát diagnosztizálták a hátamnak, méltán alapozta meg, hogy az orvostudományt szaros sarlatánságnak tartsam. Ekkor tájt történt az is, hogy kialakult egy krónikus fülgyulladásom. Ami azóta, 13 év óta folyamatos, és amit orvosolandó egyszer 17 éves koromban alávetettek egy olyan orrsövényferdülés-műtétnek, ami nem oldott meg semmit.) Szóval az is hazugság, hogy én bármit is elhanyagoltam volna a saját fizikumon területén, ugyanis 17 éves koromban pontosan a mostani fizikai állapotban volt a fogazatam, a fülem, a szemem, és a hátam is, azóta se nem rosszabbodott, se nem javult egyik sem egy jottányit sem. Tehát óriási hazugság, hogy bármelyik fizikai jellemzőm úgymond holmi állítólagos elhanyagolásnak lenne a következménye, elvégre ami bajom van, az túlnyomórészt a 17 éves koromban meglévő állapot konzerválódása.

Úgyhogy lófaszt basztam én el bármit is. Egyszerűen nem volt mit, az egész nevelésem el lett baszva, végig vakvágányra lettem kényszerítve, és felnőtt fejjel esélyem se volt figyázni a testemre, mert a jelenlegi állapotom már 17 éves koromban pontosan a mostani állapotában állt elő.

Semmiféle esélyt nem kaptam az élettől.

Az élettől az esélyt az kap, akinek lehetősége van azt tanulni, ami illik a személyiségéhez, és nem kényszerítik humán érdeklődésű emberként műszaki pályára (vagy viszont), valamint nem követnek el vele szemben az iskolaorvosok olyan sarlatánságot, hogy amit 16 éves koráig nem diagnosztizáltak soha sehol, azt 17 éves korában hitelen észreveszik a hátát illetően.

Én egy tragédia története vagyok, aki úgy közel 34 éves, hogy élete során soha egyetlen pillanatig sem kapta meg még a halvány esélyét sem az életben maradásra.

Úgy léptem át a felnőttkorba, hogy a fizikumom már akkor alkalmatlan volt bármiféle fizikai munkára, szellemi munka terén pedig olyan irányba lettem kényszerítve, ami nem illik a személyiségemhez, de miután már gimi melletti tanfolyamként, gimi utáni iskolaként, és az egytemeken is erre lettem nyomva, már nincs más választásom, mint hogy mégis ebből próbáljak valamit kihozni.

Amit csak lehet.

Az pedig, hogy mit lehet és mit nem, nem az én felelősségem. Az én felelősségem kimerül abban, hogy igyekezzek minden elvárhatót megtenni annak érdekében, hogy ebből a helyzetből minél többet kihozzak.

A berlini picsára pedig azért haragszom, mert mindeközben a faszért nyújtott reményt, faszért bátorítgatott, lelkesített, ígérgetett, és bíztatott, ha utána meg rámtapos. Bárki, aki eleve belémrúg, ezerszer tisztességesebben jár el ennél.

Ezért van az, hogy rá haragszom a legjobban mindenki másnál. Mert bárki, aki eleve negatív, és nem ámítgat, meg bíztatgat, sokkal tisztességesebben jár el, mint ő, aki folyton hamis reményekkel kecsegtetett, hogy aztán az egészet pozzá zúzza. (Ezért van, hogy a kényelmememet: egy saját fekhelyet, fürdési lehetőséget, és netkapcsolatot soha nem fogok kockáztatni miatta, de elemi érdeke, hogy életem végéig jó sok vesztenivalóm legyen.)

Úgyhogy a jó édes anyád ezzel a szemét hazugsággal, hogy én bármilyen lehetőséget is elpuskáztam volna. Az igazság az, hogy az életem során soha egyetlen pillanatig nem volt valódi reális lehetőségem az égvilágon semmire, csak sodródtam, és még most is csak sodródom az eseményekkel.

Eddig is csak megpróbáltam kihozni az aktuális helyzetemből, amit lehet, és most is ez történik. Ami tőlem elvárható, az jelen helyzetben ennyi (szakmaváltásra esélyem sincs, mert addig is miből finanszíroznám magam, legalább a túlélés szintjén).

Ennyi.

És mostantól már tényleg csak akkor írok ide, ha már lesz német melóm.

Az világon semmit nem köszönhetek magamnak. Az életem során egyetlen pillanatig sem volt semmiféle lehetőségem, ami a hosszútávú talpraállásom valódi és reális esélyét nyújtotta volna, és amit én így képes lehettem elpuskázni, vagy kihagyni.

Az igazság ezzel szemben az, hogy tanácstalanságomban csak sodródtam az árral, ami alatt azt értem, hogy jobb ötletem nem lévén igyekeztem szüleim kedvére tenni azzal, hogy tanulni, és később gyakorolni próbáltam azt a műszaki szakmát, aki felé minden erejüket megfeszítve nyomtak, miközben hiába volt a napnál is világosabb a humán tudományokhoz sokkal inkább illeszkedő beállítódottságom, életem során soha egy pillanatig nem kaptam meg esélyt arra, hogy valami ahhoz igazodó területen szerezhessek a megélhetésre esélyt teremtő szakmai képesítést, vagy gyakorlatot.

Ez egyszerűen egy élettragédia, hogy - miután soha semmi mást nem tanultam vagy csináltam - műszaki területen vagyok kénytelen megpróbálni a felszínen maradni, miközben egyéb irányok megfinanszírozására egyéb módon esélyem sincs, miután az iskolaorvosi ellátórendszer hanyag mivolta miatt 16 éves koromról 17 éves koromra a mostani, engem bármiféle fizikai munkára alkalmatlanná tevő állapotom alakult ki.

(Az, hogy 16 éves koromig semmi gondot nem vettek észre, majd 17 éves koromban az azóta stagnáló állapotát diagnosztizálták a hátamnak, méltán alapozta meg, hogy az orvostudományt szaros sarlatánságnak tartsam. Ekkor tájt történt az is, hogy kialakult egy krónikus fülgyulladásom. Ami azóta, 13 év óta folyamatos, és amit orvosolandó egyszer 17 éves koromban alávetettek egy olyan orrsövényferdülés-műtétnek, ami nem oldott meg semmit.) Szóval az is hazugság, hogy én bármit is elhanyagoltam volna a saját fizikumon területén, ugyanis 17 éves koromban pontosan a mostani fizikai állapotban volt a fogazatam, a fülem, a szemem, és a hátam is, azóta se nem rosszabbodott, se nem javult egyik sem egy jottányit sem. Tehát óriási hazugság, hogy bármelyik fizikai jellemzőm úgymond holmi állítólagos elhanyagolásnak lenne a következménye, elvégre ami bajom van, az túlnyomórészt a 17 éves koromban meglévő állapot konzerválódása.

Úgyhogy lófaszt basztam én el bármit is. Egyszerűen nem volt mit, az egész nevelésem el lett baszva, végig vakvágányra lettem kényszerítve, és felnőtt fejjel esélyem se volt figyázni a testemre, mert a jelenlegi állapotom már 17 éves koromban pontosan a mostani állapotában állt elő.

Semmiféle esélyt nem kaptam az élettől.

Az élettől az esélyt az kap, akinek lehetősége van azt tanulni, ami illik a személyiségéhez, és nem kényszerítik humán érdeklődésű emberként műszaki pályára (vagy viszont), valamint nem követnek el vele szemben az iskolaorvosok olyan sarlatánságot, hogy amit 16 éves koráig nem diagnosztizáltak soha sehol, azt 17 éves korában hitelen észreveszik a hátát illetően.

Én egy tragédia története vagyok, aki úgy közel 34 éves, hogy élete során soha egyetlen pillanatig sem kapta meg még a halvány esélyét sem az életben maradásra.

Úgy léptem át a felnőttkorba, hogy a fizikumom már akkor alkalmatlan volt bármiféle fizikai munkára, szellemi munka terén pedig olyan irányba lettem kényszerítve, ami nem illik a személyiségemhez, de miután már gimi melletti tanfolyamként, gimi utáni iskolaként, és az egytemeken is erre lettem nyomva, már nincs más választásom, mint hogy mégis ebből próbáljak valamit kihozni.

Amit csak lehet.

Az pedig, hogy mit lehet és mit nem, nem az én felelősségem. Az én felelősségem kimerül abban, hogy igyekezzek minden elvárhatót megtenni annak érdekében, hogy ebből a helyzetből minél többet kihozzak.

A berlini picsára pedig azért haragszom, mert mindeközben a faszért nyújtott reményt, faszért bátorítgatott, lelkesített, ígérgetett, és bíztatott, ha utána meg rámtapos. Bárki, aki eleve belémrúg, ezerszer tisztességesebben jár el ennél.

Ezért van az, hogy rá haragszom a legjobban mindenki másnál. Mert bárki, aki eleve negatív, és nem ámítgat, meg bíztatgat, sokkal tisztességesebben jár el, mint ő, aki folyton hamis reményekkel kecsegtetett, hogy aztán az egészet pozzá zúzza. (Ezért van, hogy a kényelmememet: egy saját fekhelyet, fürdési lehetőséget, és netkapcsolatot soha nem fogok kockáztatni miatta, de elemi érdeke, hogy életem végéig jó sok vesztenivalóm legyen.)

Úgyhogy a jó édes anyád ezzel a szemét hazugsággal, hogy én bármilyen lehetőséget is elpuskáztam volna. Az igazság az, hogy az életem során soha egyetlen pillanatig nem volt valódi reális lehetőségem az égvilágon semmire, csak sodródtam, és még most is csak sodródom az eseményekkel.

Eddig is csak megpróbáltam kihozni az aktuális helyzetemből, amit lehet, és most is ez történik. Ami tőlem elvárható, az jelen helyzetben ennyi (szakmaváltásra esélyem sincs, mert addig is miből finanszíroznám magam, legalább a túlélés szintjén).

Ennyi.

És mostantól már tényleg csak akkor írok ide, ha már lesz német melóm.